MISEREND

Szentmise hétköznapokon:
kedd, csütörtök, péntek - 7:00
szombat - 18:00
vasárnap - 9:30

Rózsafüzér: szombat - 7:00

Elérhetőségek:
telefon: +36 29 340 513
mobil: +36 30 325 7173
e-mail:
Káposztássy Béla plébániai kormányzó: kaposztassy.bela@vaciegyhazmegye.hu
plébánia: gyalrkp@gmail.com
Bankszámla szám: 64400044-30065885-51100002

Neokatekumen közösség

A Neokatekumenális Út

A Neokatekumenális Út Spanyolországból indult el. Az ősegyházban a katekumenátus a hitéletbe való bevezetés útja volt. VI. Pál pápa hangsúlyozta, hogy a katekumenátus szükséges a keresztség előtt vagy után, hiszen fontos, hogy az Egyház tagjait a keresztség szertartásának lépcsőin a hitre elsegítsük. A neokatekumenális út pasztorációs lehetőség azok számára, akik még nincsenek megkeresztelve, akik valamilyen okból eltávolodtak a hit gyakorlásától, valamint azoknak, akik el akarják mélyíteni hitüket. Az út a II. Vatikáni Zsinat talaján született meg, nevét az Istentiszteleti Kongregáció határozta meg. A mozgalmat Horváth Tamás és Bánkuti Gábor, a pécsi közösség tagjai mutatják be.

– Hogyan keletkezett az Út?

B. G.: A Neokatekumenális Út a Madrid melletti nyomornegyedekben indult. Kezdeményezői Francisco Argüello (Kiko) – aki eredetileg festőművész – és Carmen Hernandez voltak. A barakkok testi-lelki nyomorúságban élő lakóinak hirdették Jézus Krisztust, semmi különöset nem téve vagy követelve, csak osztozva a mindennapjaikban. Ezek az emberek – tolvajok, alkoholisták – azt tapasztalták, hogy az Isten szavának a Szentlélek által van hatalma megváltoztatni az életüket, megvalósítani közöttük a szeretetet és az egységet, Isten a bűneik és nyomorúságuk ellenére szereti őket. Ez a tapasztalat terjedt el a plébániákon. Fölfigyelt rájuk a madridi bíboros, így jutott el híre a Vatikánba, és találkozott a II. Vatikáni Zsinat által ébresztett megújulás szellemével.
Katekumenátus már létezett az ősegyházban, és arra szolgált, hogy a hittanulókat a keresztséghez vezesse. A II. Vatikáni Zsinat kimondta, hogy szükség van a katekumenátus újra felfedezésére, mint a hitre való bevezetés egy útjára. A mai szekularizált világban pedig már nem az a fontos, hogy a keresztség előtt vagy utána van-e katekumenátus, hanem az, hogy legyen. Az Neokatekumenális Út Istennek egy pedagógiája, hogy felfedezzük az Ő szeretet-tervét az életünkben.
Lehetőség ez a mai ember számára egy mély beavatásra, hogy felnőtt módon élje meg a kereszténységet. Ez az élet „három lábon áll”: az Ige, a liturgia és a közösség. Az Ige meghívja az embert, hogy válaszoljon az Isten szavára, ez a válasz jelenik meg a liturgiában. Az Ige mely Krisztus maga, képes megvalósítani az emberek közötti egységet, egy közösséget, amelyet teljesen különböző korú, képzettségű, szocializációjú emberek alkotnak. Amikor itt megjelenik a szeretet és az egység, akkor az nem az ember műve, hanem Isten dicsősége. Arra a szeretetre, amire az ember vár – a szeretetre a kereszt dimenziójában – csak Krisztus képes. Ha ez megjelenik, az Krisztus maga, aki hívja az egyháztól eltávolodott, szekularizált, kiábrándult embert. A Neokatekumenális Út ilyen módon egy missziós pasztorációs eszköz, mely kifelé képes az embereknek megmutatni, hogy Jézus Krisztus ma is él az Egyházban. Ahogy a Szentatya mondta, az Egyház valóban él és fiatal.

– Mi az alapvető tapasztalat, mi működteti ezeket a közösségeket?

B. G.: Semmivel sem különb vagy jobb emberek járnak a közösségekbe, mint máshol. Az alapvető tapasztalat az, hogy Krisztus a bűneinkért meghalt, megigazulásunkra feltámadt, és a feltámadt Krisztus bennünk akar élni lelke által. Mert ő a szeretet. Ingyenesen és teljesen. Ha Krisztusnak ez a halál felett aratott győzelme megjelenik az ember életében, ez teszi lehetővé azt, hogy a házasságok megmaradjanak, a gyerekeket vállalják a párok, hogy a közösség évtizedek után is ott legyen a helyén, és élje a keresztény életet.
H. T.: Az Utat az Isten Szavának hallgatásából fakadó tapasztalat vitte előre. Nem a kezdeményezők találták ki, hogy mit kell tenni, hanem mindig az élet hozta a következő lehetőséget. Felteszik az embereknek a kérdést: ki az Isten számodra? Megtapasztalhatjuk a közösségekben a keresztségünknek azt a gazdagságát, amit nagyon sok minden elrejt előlünk. Ennek a gazdagságnak a fölfedezése segít minket. Rájövünk arra, hogy mindaz, amit az Ige mond, az megvalósul, igaz. Az út mindig a barakkokra, a madridi nyomornegyedekre hivatkozik, ahol megtapasztalták az emberek, hogy szükségük van Isten szavára és bűneik megbocsátására. Ezt a tapasztalatot fejlesztette az Úristen kegyelme, hogy ez pasztorációs eszköz lehet a világban, az emberek megismerjék a jó hírt: Isten szeret minket, és csak ebben a szeretetben lehet élni. Enélkül a szeretet nélkül nem léteznénk. Isten szeretete ingyenes ajándék az embernek, ennek a gazdagsága jelenik meg a kinyilatkoztatásban, az Egyház tanításában, mindennapi életünkben, egymáshoz való viszonyunkban. Segít ez az út a házasságoknak és a hivatásoknak a megerősödésében, tisztázásában, fölfedezésében. Ez megint abból fakad, hogy tudatosul bennem, hogy az Isten szeretete választ ki arra, hogy ezzel az asszonnyal éljek együtt, hogy el tudjuk fogadni egymást. Akik az úton járunk, olyan kegyelmi ajándékokat kapunk, ami nincs bennünk. Az, hogy meg tudunk szólalni, az az Úristen ajándéka. Biztos voltam, hogy soha nem fogok tudni beszélni a hitemről. Az Úristen megadta azt a lehetőséget, hogy igenis ki kell nyitni a számat, és tanúságot kell tenni Krisztusról.

– Hogyan szólítják meg az embereket?

H. T.: Minden évben van egy nemzeti együttélés, ahol az ország az összes közösségéből a felelősök, a katekéták összejönnek. Ezzel kezdődik az adott évben az evangelizáció. Ezután hirdetjük meg a katekézist a különböző plébániákon egységben a plébánossal ill. az egyházmegye püspökével. Ezekre a ketekézisekre a meghívás nyilvános. Hirdetjük a miséken, meghívót osztunk a városban, mindenki a saját környezetéből hív embereket. S ekkor általában nagyböjti vagy adventi időben elindul egy hathetes, 15 alkalomból álló katekézissorozat, amelynek a végén van egy együttélés. A testvérek két napra elmennek egy alkalmas helyre, és ott Istenről, közösségről, Eucharisztiáról, az útról katekéziseket hallgatnak. Utána szabadon lehet választani, hogy akarnak-e ezen az úton járni. Úgy szoktuk ezt érzékelhetővé tenni, hogy a Szűzanyához is eljött az angyal a hírrel: Örülj Mária, mert Istennél kegyelmet találtál! Mi is örülhetünk, mert minket is kiválasztott az Úristen valamiért, hogy ezen az úton járjunk. S ha a Szűzanyához hasonlóan igent mondunk, akkor a keresztségben kapott ajándék elkezd növekedni bennünk, ahogy a Szűzanyában növekedett Jézus. Így kezd el növekedni bennünk is az Isten természete, hiszen meg vagyunk hívva, hogy Isten gyermekei legyünk. Csak ezt mindig el akarjuk leplezni. A világ nyomaszt minket, nem tudunk róla, másképp gondoljuk, nem az Egyház tanítása szerint foglalkozunk vele. Ennek felismerésében segítség az út és az állomásai. A statútumban az állomásokat pontosan meghatározzák, bennük mindig a keresztségnek egy-egy szakaszával találkozunk, amelyek segítséget adnak, hogy az Úristen szeretete mellett tudjunk dönteni. Szt. János mondja azt, hogy akiben nem él Krisztus lelke, az nem Krisztusé. Abban segít nekünk az út, hogy ez a krisztusi lélek jelenjen meg az életünkben, a mindennapjainkban, a kapcsolatainkban, és elsősorban az Istennel való kapcsolatunkban. Amikor hívni szoktunk embereket, akkor saját tapasztalatainkat mondjuk el.

– Melyek ennek az útnak a szakaszai?

B. G.: A neokatekumenátus a keresztségünk felfedezésének útja. Elsősorban annak a felfedezése, hogy ki az Isten, és ki vagyok én. Ez egy „leszállás” a keresztség vizébe. A kiüresedés, a „lelki küzdelmek” ideje, mely különböző szakaszokon keresztül valósul meg. A katekumenek az út során beavatást nyernek a keresztény szentségekbe és imádságokba, szkrutíniumokon és szertartásokon keresztül fedezik fel a keresztény élet gazdagságát. Ez részletesen szabályozva van a Neokatekumenális Út Statútumában. Amikor a közösség az út végén, a kiválasztás szakaszát követően – keresztségi fogadalma megújításával – befejezi az utat, akkor egy nagy zarándoklat keretében elmennek a Szentföldre, valódi ünnepi környezetben, az Üdvtörténet főbb eseményeinek megélésével véget ér az út. Utána a közösség együtt marad, onnan kezdve már nem hittanulók, hanem neofiták leszünk.

– Van-e az útnak szervezeti felépítése?

B. G.: Az útnak van egy nemzetközi felelős csoportja: Kiko, Carmen Hernandez és Mario Pezzi atya. Ezen belül minden országnak van egy itinerekből álló felelős csoportja. Ők tartják a kapcsolatot a bíborossal és a püspökökkel, eldöntik, hogy hol lesz, és ki tartson katekézist, ami plébániákon valósul meg, ott is vannak felelősei az útnak. A nemzeti felelősök között kell egy egyházi személy, aki a szentségeket kiszolgáltatja.

– Magyarországon és a világban hol vannak jelen az út közösségei?

H. T.: Ennek az útnak az ajándékai 1983-ban kerültek Magyarországra, először Budapesten alakultak közösségek. 1985-ben került az első katekéta csoport Pécsre, ők még szlovénok voltak, mi még a katekézist úgy hallgattuk, hogy fordították nekünk. Az egyházmegyében most már több helyen: Pécsett a székesegyházban, Pécsszabolcson, Mecseknádasdon, Szekszárdon van közösség. Magyarországon 8 egyházmegyében kb. 34 közösség működik.
A világ 140 országában vannak közösségek. Ahová a hihetetlen nyomorúság miatt nem jut el az Egyház, olyan helyekre önkéntes alapon, ha hívást éreznek, elmennek missziós családok, és ott élik a keresztény életet. Ezáltal megjelenítik a kívülállók számára, hogy Jézus Krisztus él, és legyőzte a halált. Dél-Amerikában, Kínában, Oroszországban, Ukrajnában és mohamedán környezetben is vannak közösségek. Amikor a Szentatya meghirdet egy ifjúsági találkozót, akkor ahhoz kapcsolódva Neokatekumenális Út közösségei is találkoznak, főleg a fiatalok, mert komoly segítséget kapnak a hivatásuk tisztázásában. Tavaly Kölnben kb. százezren voltunk.

Hetven papnevelő intézetet, „Redemptoris Mater” szemináriumot működtet az út az Isten csodája folytán, mert nincs különösebb anyagi forrása. Aki szemináriumba jár, marad a saját közösségében, de a papi nevelését a szemináriumban segítik – minden szeminaristával külön foglalkoznak, nem engedik, hogy valakit hivatás nélkül pappá szenteljenek. Van, akit az egyetem befejezése után elküldenek misszióba, aztán csak több év után szentelik föl. Az úton az ember istenkapcsolata a legfontosabb, hogy pap lesz-e vagy sem, ez másodlagos. Ez óriási segítséget ad azoknak a testvéreknek, akiket a Redemptoris Mater készített elő a papságra, mert megtanulnak engedelmeskedni, alázatosnak lenni, az Istenre hagyatkozni. A kereszténységük biztosítja, hogy a hivatásuk tényleg Isten ajándéka. Kb. 1500 azoknak a papoknak a száma, akik a Redemptoris Materben nevelődtek.

– Szentmise helyett miért használják az Eucharisztia szót?

B. G.: Ebben a szóban benne van az Isten tetteinek megvallása, a húsvéti titok. Az út felhasználja a jeleket. Nagyon erős az ember jelek iránti érzékenysége, ezért nem mindegy, hogyan veszünk részt egy liturgián. Szombat este vannak az eucharisztiák, ez is kifejezi a húsvéti misztériumot, amiről a zsinat is beszél, mert átvezet a nyugalom napjára, a vasárnapra. A térnek meg kell jelenítenie a közösséget, az egységet, a teljességet, azt, hogy az Isten szereti az embert. Méltó körülmények között kell ünnepelni, ott van közöttünk Krisztus, ez a csoda megjelenik az asztalon, amit földíszítettünk. Mindnyájan két szín alatt áldozunk. A békecsók ott van, ahol az ősegyházban volt: az igeliturgia végén. „Ne menj addig az oltárhoz, amíg haragosod van.” A húsvéti misztérium megélése miatt pedig végigvirrasztjuk a húsvét éjszakát. Ha van keresztelés, ekkor történik.

– A közösség tagjainak személyes életébent az út mihez ad segítséget?

B. G.: Az út segít abban is, hogy a hit átadása megvalósuljon a gyerekek felé. A családok a gyerekekkel együtt zsolozsmáznak, és így élik meg az Úr napját. A házasságok megmaradnak. A családok vállalják a gyerekeket, azért mert tapasztalatuk van arról, Jézus Krisztus legyőzte a halált, megjelennek a 8-10 gyermekes családok az úton. Lehet élni az Isten dicséretében olyan helyzetekben, amelyekben emberi módon lehetetlen volna.
Nem lelkiségi mozgalomról van szó, mert a keresztény élet megélése jelenik meg a maga teljességében, mint egy katekumenátus, a családban, a gyereknevelésben, a hivatás tisztázásában. Bizonyos szakaszok után a plébánosoknak lehetőségük van arra, hogy a közösség tagjait keresztségi előkészítésre, szentségi pasztorációba, jegyesoktatásba bevonják.
Mindenki vágyik a teljességre, a boldogságra, az életre, ugyanakkor mindennap megtapasztaljuk a kielégületlenséget. Ez az út abban segít, hogy vegyük komolyan magunkat, az életet abban a helyzetben, ahova az Isten rakott bennünket, ami esetleg abszurdnak tűnik. Ne meneküljünk el a valóságtól, mert tapasztalhatjuk, hogy Isten éppen ott avatkozik be az életünkbe. Nem a „rossz” szűnik meg, hanem minden esemény más értelmet kap. Ami engem eddig elpusztított, az már nem öl meg. Miért? Mert Isten előbb szeretett engem. Ha Isten engem így szeret, ahogy vagyok, akkor ki vagyok én, hogy más legyek a felebarátommal. Sokszor felcseréljük kispolgári értékekre a kereszténységet, ez nevetséget kelt, de ha valaki tud élni olyan helyzetben, ami lehetetlennek tűnik, nem azért mert mártír, hanem mert megtapasztalja az Isten szeretetét, akkor ez egy új élet.

H. T.: A katekézis a mi részünkről annak felfedezése, hogy nincs fontosabb dolog az életben, mint hirdetni a kérügmát. Nem a saját nagyságom és teljesítményem az első, hanem Isten részéről a teljes ingyenesség az, amit felfedeznek az emberek az úton. Nem a világ szemében nagynak és különbnek tartottak, hanem sokszor a legnyomorultabbak tapasztalata vezet arra, hogy felfedezem saját valómat, a bennem lévő gőgöt. Az út állandó párbeszéd Istennel, hogy a nehézségekkel, kihívásokkal mit akar nekem mondani. Ez a párbeszéd elmélyíti Krisztussal való kapcsolatomat.