Török Ferenc művészetét nem értjük, amíg a ma ‘regionalizmusként’ számon tartott anyaghoz és szerkezethez hű tervezői magatartás mögött fel nem fedezzük a szakrális geometria következetes, hagyomány szerinti alkalmazásának pontos jeleit és ennek jelentőségét. A felsőpakonyi plébániatemplom Budapest délkeleti határaihoz közeli, közigazgatásilag Gyálhoz tartozó település szerkesztett utcakvadrátjának közepén, egy hatos útelágazás sarkán helyezkedik el. Az úthálózat által kijelölt hellyel a templom nem foglalkozik, belső sajátosságai mellett távolabbi referenciák határozzák meg pozícióját a fallal védett telken belül. Török Ferenc a kazincbarcikaival (1991-95) együtt e templom előképének a római Santo Stefano Rotondo (felsz.: 482) ókeresztény kerek templomát, a magyarok későbbi római zarándoktemplomát nevezte meg. E templom jellegzetessége a központi oltárt közrefogó, 13-14. században épített középső, megerősítő fal hármas kapuzata által kijelölt belső tengely, amely a centrális térképzéssel ellentmondásosnak tűnő kapcsolatba lépett. A kör és axis, másként a kör négyszögesítésének akadémiai problémájára keres új megoldást a felsőpakonyi építmény szerkesztése.

A templom egyúttal a kapuzattornyos templomok mintáját veszi fel. Északkelet-délnyugati, pontosan Róma felé mutató középtengelye egyúttal határtengely is, amelynek egyik és másik oldala különböző funkcionális és formai magatartást vesz fel. Az épület értelmezhető e tengely jobb oldalán futó, bejárati tornyot, mellékhajót és sekrestyét összekötő egyenes, valamint a baloldalra eső centrális liturgiatér szuperpozíciójaként. Ez utóbbi a templom tömegében kiemelkedő hengertestként jelenik meg, alaprajzában a körhöz húzott érintőszakasz által cseppformává egészül. A bejárat az egyenes-vonalú térsor hagyományos tetőformát viselő kaputornya alatt nyílik.

A toronytest átvezető tér, önálló kápolna is egyben: az átmenetet, a ‘felkészítést’ reprezentálja. Belépve, a teljesebb feltárulást megelőző, alacsonyabb belmagasságú útszakaszon a centrális teret annak pereméről közelítjük. A belső, legszentebb tér határát egyetlen, tengelyben álló szerkezeti oszlop jelöli ki, emlékeztetve a zarándoktemplomok hagyományára. A bebocsátás processzusa a centrumot kívülről közelítő, dinamikus folyamatként bontakozik ki: a feltáró tengely mentén sorakozó imapadok harántirányba fordulnak a hengerdob alatti tér belső tengelykeresztje felé. Az oltár és az oszlop a templom valódi, belső tengelyét határozzák meg, amely ezen a szakaszon tükörtengely is egyben. A feltáró (liturgikus) és a geometriai (szimbolikus) tengelyek e templomban egymással nem esnek egybe, amelynek eredménye a térszerkezet egyszerre több olvasatának lehetősége. Ez utóbbit erősíti a körrajzolatú alaprajzi szakasz párhuzamos padsorokkal való kitöltése is, amelynek rendjét a hengerdobot záró, fagerendás födém is felveszi. Vajon mindez a keresztény ökumenizmus szellemének építészeti megvalósítását is jelentheti?

A kívül meszelt, belül téglafalú, hagyományosan ritmizált függőnyílásokkal ellátott templom additív, ugyanakkor dinamikusan összefogott tömege a kaputorony és a sekrestye felől nyílik fel az utca felé. Mindkét hely felől megközelíthető kompozíciója a liturgia és profán használat funkcionális egységeihez önálló entitással rendelkező, mással nem kevert tér- és formaegységeket rendel. Ilyen a keresztelőkápolna elhelyezése is a tornyot és tércentrumot összekötő, elkeskenyedő, északi szárnyban.